Egy történetem...
Nem akartam szeretni. De a szerelem erősebb volt az akaratomnál. Úrrá lett rajtam... A hasam teli lett repkedő lepkékkel, és amikor csak megláttam, erősebben verdesték a szárnyaikat... Először csak hülyültünk, jó elvoltunk. Aztán facebookon bökdösődtünk, majd mikor először rámírt, egyfolytában csak vigyorogtam... Amikor találkoztunk, a levegő csak úgy izzott közöttünk. És egyre jobban beleszerettem. Szépeket mondott, aranyos volt, bókolt, randira hívott, chatelés közben szivecskéket írt... Nagyon boldog voltam, mint szinte még soha. Úgy éreztem, az életem teljességgel tökéletes. Imádtam a mosolyát, a hangját, a pillantását, a stílusát, a szavait, az illatát...az egész lényét. Azt akartam... vagyis azt hittem, hogy elválaszthatatlanok leszünk, hogy együtt leszünk, mindig,örökre. Boldog voltam, elképzelhetetlenül boldog! Imádtam a mosolyát, a hangját, a pillantását, a stílusát, a szavait, az illatát...az egész lényét!! Azt akartam... ŐT akartam!!! Nagyon!
De hirtelen az álmom szertefoszlott...
Egyik hétvégén még találkoztunk, aztán se kép, se hang. Facebookon nem bökött vissza, nem írt... Suliban nem köszönt, levegőnek nézett. Én pedig nem értettem, mi történhetett. Akartam vele beszélni, de visszariasztott az, ahogy viselkedett velem : az, hogy sehogyse viselkedett velem!!! Magamalatt voltam, nagyon. Nem csak azért, mert nagyon szerettem őt... Hanem mert már sokszor mesett ez velem. Sokszor hagytak már cserben. Sokszor bántottak már meg. Talán ezért is tudtam felépülni ilyen gyorsan. Ami azt jelenti, hogy nem fogom végigbőgni a nyarat. Hanem csak úgy egy hét, és már ki is hevertem...
De azért még sokat gondolok rá, sokat töprengek azon, hogy akkor mi volt ez köztünk. Mert egyszer régen még azt mondta, hogy fontos vagyok neki, és hogy szeret... Minden hazugság volt?
De már nem számít. Vége van. Túlléptem rajta, és tovább indultam. Ha nem keres, és sem fogom. Ha nem szeret, én sem fogom. Ha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, én is úgy teszek, és csak annyit mondok, legyen boldog, én is az leszek! Mert nem azok számítanak nekem, akik hagytak a porban, hanem akik ott álltak mellettem, és kihúztak onnan. Az utóbbiaknak pedig köszönöm!
Ő pedig... hát rá mindig úgy fogok emlékezni, mint a szőkehercegemre, aki feljött a fogságban tartó tornyomba, aztán nem szabadított ki, de mégis hálás vagyok, hogy volt örömöm ebben az időszakban: miatta.
De arra is megtanított, hogy minden fiú ugyanolyan, és hogy nincs szerelem. Legalábbis én már nem hiszek benne. Van, hogy tetszik egymásnak két ember, de az is elmúlik egyszercsak... (A kivétel erősíti a szabályt!) Szóval, a szívem ajtaja bezárult ( nem is lehetne kinyitni, mert annyiszor összetört, és annyiszor kellett utána ragasztózni, hogy az ajtó beragadt).
U.i.:Köszönöm,sajnálom, szeretlek, utállak, rohadj meg , imádlak...!
/saját írás/
Panna1:)