Zsella és én
Volt egy kislány, Zsella. Az utcánkban lakott a családjával. Mikor először láttam, lehetett úgy hat éves. Már akkor tudtam, hogy ő más...
A szülei teljesen átlagosak voltak, hétköznapi, kedves emberek. Magda, az édesanyja egy közvetlen, barátságos, magas szőke nő. Az apja pedig egy nyugodt természetű barnás-őszülő középkorú férfi. Néha még beszélgettek velünk, a szüleimmel; szóval ők normális, dolgozó emberek. Zsellát, azt hiszem, örökbe fogadták, vagy nem is tudom.
Na és akkor Zsella...hát ő egy nagyon különleges lány volt. Számomra pedig annál inkább... A bőre sápadtfehér. A haja élénkvörös, a szája tűzpiros. A szeme pedig hatalmas és fekete. Mikor azokkal a szemekkel rámnézett, mindig úgy éreztem, hogy lezsibbadtam, egyszerűen elvarázsolt. Kicsi volt, nagyon kicsi. Alacsony és törékeny. De biztos vagyok benne, hogy soha nem lehetett volna bántani, mert mert a kisugárzásával mindenkit lehengerelt. Olyan volt, mint egy halhatatlan...
Közel álltunk egymáshoz. Mert szinte sosem szólalt meg, senkivel sem beszélt, az iskolában is csak egyedül velem állt szóba. És mikor beszélt hozzám, senki másra nem figyeltem, csak rá. Elképeztően gyönyörű volt, pedig nem is mosolygott, nem is nevetett. Soha. A gyerekek az iskolában többnyire féltek tőle. Hiába mondtam nekik, hogy Zsella kedves, bájos lány...
Két évvel voltam nála idősebb, és mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a védelmezője. Pedig tudtam, hogy Zsellának nem lenne szüksége védelemre.
Egyszer mentünk haza az iskolából. Akkor volt Zsella 11, én pedig 13 éves. Éppen tavasz eleje volt. Még kicsit hűvös, de már sütött a nap és kezdett virágozni a természet. A fűben volt egy fehér virág, letéptem, és odaadtam neki. Ilyenkor sem mosolygott, de a szemében láttam, hogy örül, és ez nekem elég volt. Már majdnem az utcánkhoz értünk, mikor Zsella megtorpant. Meglepetten én is megálltam, majd vártam, hogy mire készül. Befordult egy kis ösvényre, ami az erdőbe vezetett. A szüleim nem engedték, hogy az erdőbe menjek, mert azt mondták, hogy veszélyes. De most nem tudtam az eszemre hallgatni.Csak mentem Zsella után, mint egy kis zsebkutya. (Mikor Zsellával voltam, mindig úgy éreztem, mintha valami varázs körülfogna, valami misztikus. Ebben az erdei környezetben ez az érzés felerősödött...)
Hirtelen megpillantottam valamit, amitől elállt a lélegzetem (és most kivételesen nem Zselláról beszélek). Fantasztikus volt, mint a filmekben. De ez most igazi volt. Teljesen igazi. Tőlem úgy 50 méterre. Egy hatalmas, óriási fa volt az, girbegurba, hepehupás vastag törzzsel... és az ágai levelek helyett lepkékkel volt tele! Rengeteg, több millió pillangóval.
-Ilyen nem is létezik! -mondtam félhangosan.
Zsella felém fordult, megfogta a kezem, és elkezdett húzni a gigantikus csodafa felé. (Csak akkor vettem észre, hogy a döbbenettől nem bírtam továbbmenni.) A lepkékkel borított fa körül olyan 10 méteres körzetben nem volt füvön kívül egy árva fa sem. A fa lábánál megálltunk. Zsella még mindig fogta a kezem. Majd rámnézett azzal a két hatalmas fekete szemével.
-Szeretsz? -kérdezte.
-Hát persze -válaszoltam kissé meglepetten.
-És ha elmennék, neked rossz lenne?
-Azt hiszem, nagyon... -válaszoltam még értetlenebbül.
-Sajnálom. De tudd, hogy én is szeretlek, hidd el. Te vagy a legjobb barátom a bátyám...a mindenem!
-Zsella, miről beszélsz? -Hirtelen nagyon megijedtem.
-Nekem van egy sorsom, amit már rég megírtak, és nem lehet rajta változtatni. Nézd ezeket a lepkéket... közéjük tartozom. Száz évente mindig kiválasztanak egyet, aki 11 évre emberré változhat, de ennek az az ára, hogy ezután a 11 év után meg kell halnia. Kértem őket, hogy még csak egy kicsit had élhessek, csak hogy veled legyek. És képzeld, olyan jók voltak, hogy engedték...eddig. Annyira fáj, hogy itt kell hagyjalak, de muszály... -és megölelt.
Lefagytam. Két okból is. Egy: még sosem hallottam Zsellát ennyi ideig beszélni. Kettő: hát ez nyilvánvaló...sokkot kaptam!
-Nem engedem, nem engedlek! -mondtam, miután fel tudtam fogni a hírt. -De hát Zsella, miért? Én szeretlek, nagyon! Nem csak , mint barátot, vagy testvért... Nem mehetsz el! Kérlek ne!
-Ne sírj... - törölte le a könnyeimet. Akkor először láttam mosolyogni. De ez szomorú mosoly volt.
Ekkor több száz lepke belepte Zsellát, és felemelték a levegőbe. Még láttam, ahogy a szájával a "szeretlek" szót formálta meg. Aztán a pillangók teljesen beborították az egész testét. Végül a hatalmas lepkeraj szétrebbent, Zsella pedig eltűnt...örökre.
Gyerekek voltunk, és mégis olyan erős kötelék volt köztünk, ami felnőtt emberek között is alig akad. Azóta se találkoztam senkit, aki helyettesíthetné Zsellát. Az életem magányosan zajlik, de amint megpillantok egy lepkét, úgy érzem, újra ő van velem. A fa, ahol utoljára láttam, szintén csak emlék maradt. Köddé vált Zsellával együtt. Kerestem, kutattam, de az egész erdőben nem találtam. A szülei, és mindenki más azt hiszi, hogy elszökött. Egyedül én tudom az igazságot. Miután elment,mindenki azt mondta, hogy tudták, hogy nem kellett volna vele barátkoznom. Mert csak a bajt hozta rám, és bolondokat beszélek miatta. Hát, igen. A lepkés sztori után nyilván kicsit őrültnek gondoltak. De mindegy...
Ha te, aki olvassa ezt a történetet, nem hiszel a varázslatban, gondolkodj el! Lehet, hogy rajtakaptad a szüleidet karácsonykor, amint a fa alá teszik az ajándékod; lehet, hogy csalódtál már a szerelemben; lehet, hogy bántottak már meg a barátaid; lehet, hogy nem válik valóra minden kívánságod... de egyet ne felejts el! Mindig, ismétlem mindig van remény!
Mert én biztos vagyok abban, hogy a következő életemben találkozni fogok Zsellával......
/saját írás/
Panna1:)